A főnököm ajtajának reccsenése - avagy miért reagálunk túl egyes helyzeteket?

Mások viselkedését elemezni mindig könnyebb, mint saját magunkba nézni. Gyorsan észrevesszük, ha valaki felidegesíti magát olyan helyzetben, ahol látszólag semmi sem indokolja. Velünk hogy van ez?

Egy személyes történet

Évekkel ezelőtt üzleti úton voltam és a parkolóban félreálltunk pihenni a kollégámmal. Ahogy beszélgettünk, rossz szokásomhoz híven az autó tetejére raktam valamit - akkor éppen a mobiltelefonomat - és amikor továbbindultunk, leröpült és széttörött. Felajánlottam a cégnek, hogy kifizetem a kárt, de a vállalat informatikusa szerzett egy használt eszközt és jelezte, hogy a cégcsoportnál nem én vagyok az egyetlen ilyen, több telefont azért ne törjek el. :-) Néhány nappal később, ahogy a cég folyosóján sétáltam, a főnököm kiszólt (avagy beszólt :-) ) az irodájából, anélkül hogy felnézett volna a monitorjáról. Szavaira reagálva beléptem hozzá. "Hallottam mi történt. Egy normális értékesítő vigyáz a cég értékeire és nem herdálja, tördeli el a kapott eszközöket." Felment bennem a pumpa, szó szót követett és úgy bevágtam az irodája ajtaját, hogy az meg is reccsent.

Évekkel később egy imagináció* során olyan gyermekkori eseményeket éltem és dolgoztam át, ahol a düh, az igazságtalanság érzése volt jelen. Jellemzően olyan helyzetekről volt szó, amikor tekintélyszemélyek (szülők, nagyszülők, pedagógusok) engem – nem a viselkedésemet – idealizált vonásokkal felruházott személyekhez hasonlítottak. Ezek a személyek számomra vagy ismeretlenek voltak, vagy nagyon is valóságosak, de az idealizált tulajdonságokkal valójában nem rendelkeztek. Hosszú és fájldalmas volt a múltbéli események feldolgozása, de végül egy önazonosabb, igazabb élethez vezetett. Ma már nem csapnám rá az ajtót a főnökömre egy ilyen helyzetben, mert nemcsak értem, hanem érzem is, hogy a megjegyzése inkább arról szólhat, milyen elvárásoknak kellett neki gyerekként megfelelnie. Ennek felismerése pedig – ha nem is az adott pillanatban, de egy későbbi, nyugodtabb helyzetben – lehetőséget adhat arra, hogy jobban megértsük egymást, és mélyebb, elfogadóbb kapcsolatot alakítsunk ki.

Mikor mire reagálunk valójában?

Gyakran előfordul, hogy egy ártatlan megjegyzés vagy egy hétköznapi helyzet mélyebb érzelmi vihart kavar bennünk, mint indokolt lenne. Ilyenkor érdemes elgondolkodni: valóban a jelenre reagálunk, vagy a múltban megélt tapasztalatok visszhangja szól belőlünk?

Az alábbi idézet segíthet megérteni, hogyan formálják gyermekkori élményeink a felnőttkori viselkedésünket és ezáltal kapcsolatainkat.

"Ha gyermekként sokat dorgáltak, ha soha nem tudtunk megfelelni szüleink maximalista elvárásainak, akkor előfordul, hogy szörnyű kritikaként kezeljük kollégáink egyszerű, segítő szándékú megjegyzéseit is. Ha csalódással, dühvel reagálunk, amikor társunk focimeccset néz, mi pedig beszélgetni szeretnénk, kiderülhet: gyermekként nem éreztük, hogy szülőnknek fontosak vagyunk, és mindmáig az a hibás kép él bennünk, hogy sose figyelt ránk, mert elfoglaltságát – szeretete hiányától szenvedve – torzítva rögzítettük magunkban. Ha problémás a kapcsolatunk a hatalommal, a tekintéllyel, ha úgy érezzük, főnökünk el akar nyomni, akkor gyakran az apa hiánya, a férfias bátorítás hiánya vagy éppen az agresszív, elutasító apától való félelem zokog gyermeki lelkünkben. Ha felnőttként sem tudjuk a saját életünket élni, ehelyett szüleink konfliktusait akarjuk megoldani, akkor a túl erős kötődés irányít bennünket. Általában igaz, hogy ha egy helyzet az indokoltnál nagyobb indulatot vált ki belőlünk, akkor tudattalanul a szüleinkről alkotott, torz belső képre reagálunk. Ilyenkor nem érezzük, hogy a másik embernek (anno a szüleinknek, a jelenben társunknak, főnökünknek) igenis fontosak vagyunk, legfeljebb ezt nem tudják jól kifejezni, esetleg képtelenek kimutatni.”

/L. Stipkovits Erika - SZERETETTEL SEBEZVE Szülőkről felnőtt gyerekeknek c. könyvéből

Veled is fordult már elő, hogy felidegesített a főnököd, párod, szülőd... bárki, és a szituációhoz képest hevesebben reagáltál? Mi lehetett a háttérben?

*Az imagináció egy módosult tudatállapotban végzett technika, amelyet a konzultációk során alkalmaznak. Egy rövid, ellazító szakaszt követően a kliens egy vagy több gyermekkori eseményéhez kerül irányításra, ahol az adott eseményen belül egy általa meghatározott életkorú önmagával találkozik. Ez lehetőséget teremt a korábban traumatikusan vagy nehezen megélt események átdolgozására.