"Add ki a dühödet, de ne bánts mást!" – Az érzelmek feldolgozásának útja

Ha egy adott helyzetre túlzottan intenzíven reagálunk, az arra utalhat, hogy egy régi, feldolgozatlan trauma aktiválódott bennünk. Sokan küzdünk olyan múltbeli sérülésekkel, amelyek tudat alatt befolyásolják mindennapi életünket, döntéseinket és kapcsolatainkat. Vajon hogyan dolgozhatjuk fel ezeket a fájdalmakat? Szükségünk van-e terápiára? Meg kell-e bocsátanunk azoknak, akik bántottak minket, még akkor is, ha ők nem kértek bocsánatot?

Íme egy ezekhez kapcsolódó idézet L.Stipkovits Erika Közelebb Önmagunkhoz c. könyvéből:

„Talán a legfontosabb fejlődési lehetőségünk, hogy megtanuljuk alkalmazni érzelmileg nehéz helyzetekben a „három lépés a békéig” módszerét. Az első lépés: „Add ki a dühödet, de ne bánts mást!”, azaz higgadjunk le, vezessük le indulatunkat, mielőtt bármit is lépnénk. Az elfojtott düh szabadjára engedésének jó módszere egy párna vagy bokszzsák ütése, a futás vagy bármilyen sport, különösen a küzdősportok vagy harcművészetek, ahol megtanulható, hogyan védjük meg önmagunkat anélkül, hogy másokat bántanánk. A második lépés mindig az, hogy miután lehiggadunk, megbeszéljük érzéseinket és szükségleteinket az érintettekkel. A bosszú nagyon káros megnyilvánulása a dühnek, mert rendszerint újabb erőszakot szül. Ha észrevesszük, hogy egy számunkra fontos, szeretett személy reagálásunk következtében megbántódott, akkor tudatosan is változtathatunk viselkedésünkön azzal, hogy kifejezzük szándékunkat, miszerint békés megoldást szeretnénk találni a felmerült problémára. (Természetesen ehhez nem árt, ha a másik fél is kellő önreflexióval és pozitív megoldási szándékkal rendelkezik.) A folyamat harmadik lépése, hogy az adott problémára közösen találjunk megoldásokat, hogy hasonló módon ne ismétlődjön meg." L. STIPKOVITS ERIKA: Közelebb önmagunkhoz - Az önismeret útján a teljesebb életig

Segíthet az önreflexió a gyógyuláshoz?

A múlt feldolgozásának egyik legfontosabb lépése, hogy felismerjük a problémát, és hajlandóak legyünk foglalkozni vele. L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus szerint az önreflexió kulcsfontosságú ebben a folyamatban. A személyiség fejlesztése és a terápia amúgy is hasznos, hiszen társadalmunkban az intenzív érzelmek kimutatása – például a düh vagy a harag megélése – nem mindig elfogadott. Pedig az elfojtott érzelmek hosszú távon pszichoszomatikus betegségekhez vezethetnek. (Pszichológia magazin 2018.03.27. száma alapján.)

A fenti idézetből még egyszer az alapelv: „Add ki a dühödet, de ne bánts mást!” Tehát kiabálni (és ütni) szabad – de nem másokkal, hanem egy bokszzsákkal, egy párnával vagy akár egy semleges térben (egyedül vezetés közben vagy az erdő közepén 😊). Az érzelmek megélése nem a gyengeség jele, hanem a gyógyulás kezdete.

Traumák és azok hatásai

Sokan élnek úgy, hogy a múltbeli traumáikat elfojtják. Ha valaki teljes közönnyel mesél el egy súlyos bántalmazást vagy veszteséget – ez annak a jele, hogy az illető nem képes az érzelmeit megélni (érzelmileg izolálja magát; izoláció). A gyógyulás érdekében azonban fontos lenne, hogy az elfojtott érzések felszínre és feldolgozásra kerüljenek.

A megbocsátás kérdése

Mi történik azután, hogy feldolgoztuk a dühünket és fájdalmunkat? Lehetséges-e a megbocsátás? Igen, de fontos tisztázni, hogy nem a másik ember kedvéért bocsátunk meg, hanem önmagunkért. A megbocsátás ugyanis nem egyenlő a bántalmazó felmentésével, hanem egy belső döntés arról, hogy nem cipeljük tovább a haragot és a fájdalmat.

"A megbocsátás a lehető legnagyobb erejű orvosság." (Gerald G. Jampolsky - pszichiáter: Megbocsátás (Édesvíz Kiadó, 2001)

Sokan úgy gondolják, hogy csak akkor tudnak megbocsátani, ha a másik fél bocsánatot kér. De mi történik akkor, ha ez soha nem történik meg? A harag és a sérelmek hordozása hosszú távon nemcsak lelkileg, hanem testileg is megbetegíthet minket. A transzgenerációs traumák – vagyis azok a fájdalmak, amelyeket szüleink, nagyszüleink hordoztak, és akaratlanul is továbbadtak – gyakran éppen az el nem engedett sérelmekből fakadnak.

Megszakítható-e a fájdalom öröksége?

A családi traumák sok esetben generációkon átívelő mintázatokat hoznak létre. Gyakran azok, akik bántalmazók voltak, maguk is sérült gyermekkort éltek át. Ez persze nem igazolja a tetteiket, de segíthet megérteni a viselkedésüket. A megbocsátás – még ha nem is könnyű – lehetőséget ad arra, hogy megszakítsuk ezt az örökséget, és más mintákat adjunk tovább a következő generációnak.

A gyógyulás és a lelki egyensúly elérése hosszú folyamat, de ha tudatosan figyelünk önmagunkra (illetve ha egyedül nem megy, bátran kérjük szakember segítségét) képesek lehetünk arra, hogy megtörjük a múltból hozott fájdalmas köröket. A valódi felszabadulás nem mások döntésein múlik, hanem a miénken.